Kedvenc Andy Warhol-mondásunk – mindenkiből lehet sztár tizenöt percre – a XX. Század egyik legnagyobb bölcsességeként vonul majd be a történelemkönyvekbe. Ez a vén LSD-s buzeráns persze a világ minden kincséért sem merte bevallani, hogy akárhány vásznat is festékezett össze meg absztraktkodott minden hülyeséget, messze nem lett olyan ismert a neve, mint a Kennedy-gyilkosságot lefilmező dallasi zsidó bugyogóügynöké.
Sorozatunk minden eddig – és remélhetőleg ezután következő – tagja tett valami igazán velőtrázó dolgot. Gyújtogattak, raboltak, erőszakoskodtak, térdig gázoltak a vérben, de mégis emellett műveltek valamit, amiért érdemes megjegyeznünk a nevüket. Ezzel szemben Abraham Zapruder életének – a warholi mondást kicsit átpofozva – mintegy 15 másodpercnyi darabkájával vonult be a halhatatlanok népes táborába, ráadásul a slusszpoénról hála neki sikerült még jól le is maradnunk. Akik szeretik nézni az ismeretterjesztő csatornákon a különféle katasztrófaelemzéseket, azok bizonyára tisztában vannak vele, néha milyen apróságon múlnak a nagy dolgok. Máskor aztán meg igazi apróság-láncokat találnak a bogarászás nagymesterei, az ember alig hinné, hogy ha ezekből csak egy nem csúszott volna be, akkor nem robban cafatokká az a bazi nagy izé. Zappi menetelése élete nagy pillanata felé szintén tele van ilyen apró láncszemekkel.
Egy igényes, magára adó dallasi nő áltagos intim ruházata 1954 májusában.
Roppant meglepő módon Abe nem a texas-i Dallas, hanem az ukrajnai Kowel szülötte. A család, élete egyik legjobb döntését a bizakodásra nem sok okot adó 1920. esztendőben – hősünk ekkor 15 éves – hozta meg, amikor okosan nem várták ki, hogy a sok felhevült pogromozó az eggyel felettük levő askenázi családot is kihúzza a listán. Irány a több fokkal barátibb Újvilág, azon belül is New York. Nem megyünk bele, micsoda izgalmakat rejthetett egy manhattani ruhaboltos élete a 20-as 30-as években, így merészen ugrunk egyet, és 1941-ben folytatjuk a történetet. Egy jóbarát invitálására Zapruder úgy dönt, szerencsét próbál a zsidóktól nem igazán hemzsegő délen, konkrétan Dallasban. A dolog bejött neki, hiszen nemsokára saját kis cége lett. Olvasóink népes táborát valószínűleg roppant mód izgatják, a texasi női viseletek, és az azokhoz kapcsolódó üzleti megoldások a 40-es 50-es években. Nekik sajnos nem nagyon ajánljuk ezt a cikket, annyit azért megjegyzünk újabb kis láncszemként, hogy Abraham irodája pont a dallasi Dal-Tex irodaházban van, pontosan három lépésre a későbbi elnökgyilkosság helyszínétől.
Ennyi előjáték után igazán rátérünk végre a nagy napra, itt volt aztán a legtöbb apró láncszem. Zap és irodája annyira be van sózva, hogy nem bírnak magukkal. Hosszas unszolásra csak hazamegy masinájáért – eleinte csak megnézni akarták az elnököt – és kis keresgélést követően titkárnőjével az oldalán végre rátalál a legjobb helyre a téren. Becsületére legyen mondva, hogy legalább rendesen filmre vette az egészet. A kamerázás viszont annyira lefoglalta őket, hogy azon 2 darab tanú közé tartoztak mindketten, akiknek egyáltalán nem tűnt fel, hogy alig tizenvalahány méterre puskával puffogtat mellettük valami csúnya orgyilkos. Zapruder a kamerát sem fordítja eléggé jobbra, pedig ha csak egy kicsit élelmesebb, akkor esetleg konkrét bizonyíték van arra, amivel a sok művelt, igényes Ugocsa olvasó már amúgy is tökéletesen tisztában van.
Hősünk (jobbra) élő adásban sztorizik
Maga az elnökgyilkosság is volt olyan ritka madár a tengerentúlon, hogy elég sokat ért egy felvétel róla, Zapruder filmje mégsem kizárólag ezért vált igazán híressé. Egyrészt elég jó minőségű és sokkoló volt ahhoz, hogy mindenkit teljesen ledöbbentsen – ne feledjük, ekkoriban még nem sok véres dolog ment a tévében – másrészt hamar nyilvánvalóvá tette minden laikus számára, Johnson és rosszarcú barátai tényleg annyira pofátlan szarkeverők, hogy még egy ilyen horderejű ügyet is simán megpróbálnak eltussolni. Aki ezt megnézte, annak már aligha lehetett beadni a Warren-bizottság lázálmos vízióit, így egész biztos hatalmas szerepe volt a világ első igazán kiterjedt összeesküvés-elméletének kialakulásában.
Ez az egész sztori még az olyan megrögzött vén materialistákat is kikezdi, mint amilyenek mi vagyunk. Lehet, hogy a sorsnak mégis van keze? Mindenesetre annyi biztos, hogy a század leghíresebb operatőre pár köteg zöldhasút rögtön bezsebelt a képekért, leszármazottai azonban manapság már milliókért pereskednek. Innen is sok sikert kívánunk nekik.
Igazából azért válogattuk be a jó arcok közé, mert az ő példája bizonyítja, hogy az élet tényleg teljesen kiszámíthatatlan. Az amerikaiak nagy részének szerintünk fingja sincs arról, kicsoda mondjuk Gerald Ford vagy Herbert Hoover, őt viszont tutira ismerik. Mi ez, ha nem a „jó helyen a jó időben” elv tökéletes igazolása? Amikor Obama idedugja a képét, senki ne hivatkozzon arra a telefonkönyv vastagságú páncélüvegre a limóján. Te is lehetsz a következő Zapruder! Tessék szépen követni a mobillal, ennyit igazán megtehetünk unokáink felhőtlen anyagi boldogságáért!
