Kezdetét veszi egy új cikksorozat, amelyben tudományos igényességgel és minden soviniszta dühünkkel az alávaló ellenséges hordákra sújtunk. Legyenek azok Ezeréves Szent Bérceinken innen és túl.
Noha kedvenc jobb létre szenderült magazinunk egyik legzseniálisabb írásában már taglalta a magyar nép legújabb beteges hóbortjait, mi továbbra sem tudunk szó nélkül elmenni a jelenség mellett. Az még csak rendben lenne, hogy az békében és barátságban virágzó egyesült Európában már nem illik zsigerből utálni a másikat, csak mert a szerencsétlen lúzer mondjuk dánnak vagy ki tudja milyen csökött nép gyermekének született. Azonban az már egyáltalán nincs rendben, ha olyan népeket is szeretni kezdünk – sőt egyenesen isteníteni – akikben még egy szemernyi elismerésre méltó sincs. A dölyfös angolok meg a beképzelt sznob majom franciák is rühellik egymást, de úriemberként viszonyulnak a másik értékeihez. Ez a gondolkodásmód az, amely teljesen hiányzik a sok csehimádó baromból, mellesleg ha jobban megpiszkáljuk a cseheknek nincsen semmiféle értékük sem.
Szedjük hát pontokba, mit is érdemes tudni erről a bagázsról, azon kívül, hogy elszipkázták előlünk a Terminator 4-et, és vizitdíjat kell fizessenek az orvosnál.
A történelmük: Azt mindenki tudja, hogy Mátyás alatt már térdepeltek egyszer nekünk, de az kevésbé közismert, hogy már-már a románokhoz hasonlíthatóak sunyiság terén. Puskalövés nélkül élték túl az utóbbi négyszáz évet, és minden rendszerrel barátian kijöttek. Köztudott még, hogy nagyon szeretnek hivatalnokokat kidobálni a tornyaikból, de amikor jön a tanító néni, rögtön nincs akkora pofájuk. Nagy hőseik, hát igen van itt Husz János, a XV. század Németh Sándora, Jan Žižka a rablóvezér és ez a pojáca Dubček, aki ráadásul tót volt. ’68-ért is minden okunk megvan a rosszallásra. Kis hiszti után ismét puskalövés nélkül adták meg magukat, persze mi, akik nem fossuk barnára a combunkat egy csapat bevodkázott tatár harckocsizótól, nem vagyunk érdekesek. Ha a nyugat a kommunista elnyomásra akar emlékezni, akkor egyből jön ’68, és nem ’56.
A zenéjük: Jožin z Bažin
mindenki nézze meg szépen, mert én nem tudom leírni, azt hiszem, ilyenre skandálják a Szigeten, hogy „Nagyszínpad! Nagyszínpad!”…
A fővárosuk: Az ezer tornyú Prága, az Aranyváros, csak kár hogy a németek építették és mézeskalácsból van. Egy nagyobb eső és elolvad az egész. Ami meg nem ez a giccsparádé, az a város köré épített jellegtelen szocialista iparnegyed. Nem csoda, hogy a nyugatiak zabálják, commies és a vasorrú bába háza. Hát köszönjük de nem, nekünk van szebb és jobb, a mi mindennél gyönyörűbb fővárosunk.
A sportéletük: Természetesen a nyomunkba nem érhetnek, 5 olimpián szednek össze annyi aranyat, mint mi egyen. A „sztárjaik” is röhejesek. Nálunk ilyen Nedvěd kinézetű pofák legfeljebb a Középcímert tarthatnák. Korábbi futballistáik legalább arra jók voltak, hogy néhány magyar rajzfilmes állatnak nevet kölcsönözzenek, ma erre egyedül Rosický lenne alkalmas. Ő viszont tényleg szerencsés, hogy ide született, mert az USA-ban még jogsira sem kapna sört ezzel a gyermeteg képpel. Mellesleg itt is van miért törlesztenünk, ’62, ’69, egyszer megfizetnek mindenért! Jágrt, Nedvěd jeges verzióját se hozza fel nekem senki, mert 92-ben volt a csúcson, 20 évesen, ez sokat elmond róla.
Kulturális élet: Söröskorsók, abszint, na és persze voltak íróik is, egy defetista-anarchista, aki az első adandó alkalommal megadta magát, egy tüdőbajos német zsidó biztosítási ügynök, valamint a világ valószínűleg egyetlen embere, aki halálos galambetető-balesetet szenvedett. Ne feledkezzünk meg a disszidens Formanról se, Szabó István talán lefalcolt az Oscar-gálán?
A politikai életük: A laikus azt hinné, hogy itt megfognak minket, pedig egyáltalán nincs így. A legismertebb politikusuk Havel állandó harcban állt saját magával és a 70-es 80-as évekbeli ellenzéki múltjából élt, nálunk ilyen kondíciókkal a főpolgármesterségnél magasabbra senki sem került még. Václav Klaus, aki azzal lett ismert nyugaton, hogy ugyanaz a keresztneve, mint Havelnek, röhej az egész, mintha Gömbösről Horn Gyula ugrana be a németeknek.
Személyes élmény: Švejk. Az egész családom imádja, és mindig nyúztak, hogy olvassam el én is. Szerencsére volt olyan jó érzékem, és nem vágtam bele abba a kurva vastag könyvbe, milyen jól tettem. Egyszer ugyanis úgy alakult, hogy a tévé elé keveredtem, amikor a filmváltozat ment. Vérlázító komolyan. Amikor az emberiség történetének egyik leggyönyörűbb és legönfeláldozóbb küzdelme zajlik, ez a csapat bamba szeszkazán kocsmáról kocsmára vándorol, lázít és jópofáskodik. Ugye nem is kell mondjam, ki tartotta a frontot? Hát persze, hogy mi, és ezek után még volt képük ránk kenni, hogy mi nyomtuk őket el a Monarchiában.
Elnevezésük: Németül olyan hülye nevük van, hogy csak paraszthajszál választja el őket a csecsenektől, angolul sem csak minket szivatnak a hungryval, ők is kényszeredett mosollyal kell hallgassák a reptéri tiszttől, hogy „check”.