HTML

Ugocsa Nobilitas

A nemesek országának nemes sajtója. Kíméletlen őszinteség liberálnáci és nemzetikommunista tollakból. Komolyan.

Gyűlölt ellenségeink; a románok

2008.11.25. 15:23 :: Kurtz ezredes

Ellentétben a csehekkel a románokról máris tudunk egy szimpatikus dolgot mondani, nekik nincs itthoni rajongótáboruk. Ezzel azonban el is fogytak a jópontok, pontosan az a népség, amit mindenki rühell a környéken. Ha most van olyan megrögzött románbarát a kedves olvasóink között, aki felszisszent a bevezető láttán, akkor had hívjuk fel figyelmét néhány tényre, a többieknek úgysem kell érvelnünk. Kelet-Európa Eric Cartmanjével nem lehet elnéző az ember, még egy icipicit sem. Románia pontosan akkora ősköcsög, mint Colorado-i alteregója, és az egészségesnek többszörösére dagadását is ugyanúgy egy hímnős, mindenkivel összefekvő idióta kurvának köszönheti – igen kedves frankofón barátaink, a kedvenceitekre célzunk.

Az összes keleti népre jellemző, hogy eredetét megpróbálja valami sületlen mítoszhalmazba csomagolni – természetesen a mi szíriuszi-sumer-húsvétszigeteki múltunk nem tartozik ebbe a kategóriába – egyes egyedül a románoknak vagyunk hajlandóak megbocsátani ezért. A román nép őse ugyanis olyan balkáni kecskeösvényeken csírázott ki, amelyeken ma jórészt más helyi hordák legeltetnek. Tulajdonképpen még dicséretre méltó is lenne a tény, hogy egy csapat szőrös útonálló kezdeni akar magával valamit, és elvonul földet művelni a termékeny alföldekre, de itt ugye nem ez a helyzet. A Havasalföldre és Moldvába telepedett népek nem jöttek zavarba a csipkézett ormok és a szűk hágók hiányától, életvitelükön mit sem változtatva nagyjából olyan államalakulatot hoztak létre, amit manapság Szomália vagy Afganisztán különösen kilátástalan részein találunk.

Habár egyetlen említésre méltó „hősük” a régmúltból Vlad Tepes, azaz Drakula gróf, azért ne feledjünk el egy nemes román erényt. Az évek múlásával ugyanis legendás harcosokká cseperedtek, így a magyar és szerb csapatok oldalán bizonyíthattak az egyik Hunyadi-féle török-ellenes hadjáratban. Amikor feltűnt a többszörös túlerőben levő ellenséges sereg, mi tiszta szívű szittyák természetesen gondolkodás nélkül nekik rontottunk, szerb szövetségeseink jobbnak látták ősi harcmodorukkal megpróbálkozni, és meg sem álltak az első hegycsúcsukig, hogy aztán pusztító kőzuhataggal csapjanak le a pogány szamarakra és öszvérekre. Kedves román barátaink viszont egyenesen a csata „hevében” tornázták át magukat a másik oldalra. Na tényleg nem akarjuk őket bántani, hiszen a hódoltság alatt lubickoltak csak igazán. Átlagosan évente legalább kétszer árulták el a Szultánt, hogy amikor megérkezik az a maroknyi kis oszmán martalóc szánalmas porfészkükbe, ismét hűségesküt tehessenek. A következő évszázadok a szokásos monoton lapítással és ármánykodással teltek. Vajdáik kíméletlenül csaptak le az olyan ellenfélre, amely már legalább 5 éve hadat viselt és városaiban kizárólag nők, gyerekek és aggastyánok tartózkodtak.

A román 3. hadsereg heves harcokat vív a Dnyeszter-hídfőért. 1941

 

A modern korok és a nemzetté válás sokat lendítettek ezen a rothadó pöcegödrön. A Balkán pitiáner kis zsarolója az idők folyamán nemes diplomatává szelídült. Aligha túlzás kijelenteni, ez volt Románia igazi aranykora. Talán még Trebitsch-Lincoln – az egykori paksi James Bond – is elborzadt volna azon, hogy lehet egyszerre elárulni és átverni néhány év alatt minden népet, a Volgától a Pireneusokig, Bukarestnek azonban ez láthatóan semmiféle gondot és lelkifurdalást nem okozott. Össze sem bírjuk számolni, hányszor kapituláltak, álltak át vagy egyszerűen csak hagyták szarban „szövetségeseiket” ebben a pergő évszázadban. Ha valaki olyan szerencsétlen, hogy román ismerőssel verte meg a sors keze, az kérdezze meg nyugodtan, valószínűleg büszkén és hangosan válaszol majd egy háromjegyű számot.

Elképzelhető, hogy – nagyon helyesen – a kedves olvasók közül többen átrágták már magukat sorozatunk előző cikkén is, akkor most joggal várnának némi magyarázatot arra, hol az ott tapasztalt sokszínűség. Nos a cseheket is láthatóan nagyon de nagyon gyűlöljük, mégis össze tudunk gyűjteni róluk néhány alapvető dolgot. A románokkal nem ez a helyzet. Fővárosuk egy szánalmas párizs-utóérzés valami sötét és bűzös al-dunai lankán, arra sem méltó, hogy megjegyezzük a nevét. Legnépszerűbb sportolójuk pedig az a narkós Adrian Mutu, akit már Európa szinte valamennyi valamire való csapatából hazáig rugdostak. Bátran állítanánk, hogy ez lesz sorozatunk leggyűlöltebb tagja, de hol vannak még az igazi balkáni lepratelepek, ahol 10 kecske nagyobb érték, mint egy 7-es BMW könnyűfém felnikkel.

 

Szólj hozzá!

Címkék: történelem románok árulás népek

A bejegyzés trackback címe:

https://ugocsa.blog.hu/api/trackback/id/tr70787902

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.