HTML

Ugocsa Nobilitas

A nemesek országának nemes sajtója. Kíméletlen őszinteség liberálnáci és nemzetikommunista tollakból. Komolyan.

A teremtés diadémja

2009.02.16. 22:37 :: Kurtz ezredes

Az amúgy sem félénk Ugocsa Nobilitas legbátrabb cikkét kezdi olvasni a kedves látogató. Úgy döntöttük, hogy megér egy posztot korunk egyik legérthetetlenebb jelensége, az ún. hiper-feminizmus. Még akkor is, ha látogatóink felét eséllyel haragítjuk magunkra.

    Kezdjük azzal, hogy bár magazinunknál nem dolgozik női munkatárs - Aranka nénit, a 63 éves takarítónőt kivéve, de ő is csak reggel szokott jönni - egyáltalán nem vagyunk nőgyűlölők. Teljesen egyetértünk például olyan magasztos elvekkel, hogy egyenlő munkáért egyenlő bért, meg hogy nők is lehessenek ipari alpinisták és teherlift-szerelők, hiába tiltja nekik egy 1971-es kormányrendelet. Azzal se jöjjön senki, hogy csak irigykedünk, mert ilyen-olyan okokból kénytelenek vagyunk beérni a lőrével. Ennyi jóképű, kisportolt, okos, gazdag, szellemes, intelligens szívtiprót még nem látott a világ, mint amilyen az Ugocsa csapata. Alig bírjuk leszerelni a rengeteg hölgyrajongónkat, úgyhogy semmiféle sértettség nincs bennünk.
    Vegyük először is szemügyre a női ízlést. Vajon miért lett etalon a mai nőknél az olyan hímnemű egyed, aki meglehetősen sok nőies vonással rendelkezik? Kedves férfitársaim! Emlékezzünk azokra az időkre, amikor még minden rendben volt - az ókor nyilvánvalóan kiesik, hiszen miféle világ lehet az, amit egy csapat homokos görög meg pongyolás digó ural - ez pedig a sötét középkor.
    A középkor közízlése és filozófiája a férfi-női viszony terén példamutató volt, arra célzunk, hogy nem a nő választotta ki élete párját. A köznép esetében a dolog elég jól le volt szabályozva. A társadalom elitjébe pedig csillogó páncélokba öltözött, kurva nehéz kardokkal csapkodó, jó nevelést kapott, nemes, szakállas lovagok tartoztak. Reájuk a toronyszobákban gondosan lelakatolt leányok várakoztak, akiknek minden bátorságukat és ügyességüket össze kellett szedniük, ha szerettek volna félrekúrni. Mellesleg ha mégis összejött nekik, azt valószínűleg nem valami rikító kelmékbe bugyolált, hevesen gesztikuláló, ferdült olasszal tették. A reneszánsszal meg az utána következő borzalmakkal ez az egész dolog kezdett kikopni. Divatba jöttek az árnyalatok, a buzis raccsolás, rizsporos paróka, végül a világ addig züllött, hogy a vezérhím egy szerencsétlen sasorrú velencei közgazdász lett, aki után a tucatszámra szétkúrt idióta dámákat nem számítva mindössze a lottó maradt emlékül. Az úri világ megjelenésével úgy tűnhetett, hogy ismét az emberiség racionálisabb fele győz, de az utóbbi ötven év sajnos egyértelműen bebizonyította, hogy a nők és a feminim férfiak szája íze minden eddig kornál erősebben hat a közízlésre.
    Ha lehet hinni annak a manapság igen divatos bölcsességnek, hogy amit eszel azzá leszel, akkor minden bizonnyal az is igaz, hogy ahogy harcolsz a saját jogaidért, érdekeidért, olyan is lesz a végeredmény. A női egyenjogúság küzdelme egy csapat, szafaládédobáló baszatlan picsával kezdődött, és a hosszú évek folyamán viszonylag kevés olyan vezetője volt, akit nemileg teljesen kielégítettnek lehetett volna nevezni. A jelenlegi - már feministának nevezett - mainstream amerikai vonalat például 100 kilós, göndör, leszbikus példányok uralják, akik gyűlölnek minden olyan dolgot, amihez Y-kromoszóma kapcsolható. Gyűlöletük kiélésére pedig számos rendkívül fondorlatos tant eszelnek ki, amit szemmel láthatóan a normálisnak nevezhető nők többsége is elfogad, hisz, terjeszt.
    Az ő szellemi terméküknek lehet minősíteni például a "mi is vagyunk olyan jók, mint a férfiak" filozófiáját, aminél ugye nagyobb ökörséget kitalálni nem lehet. Mint fent már említettük, egyáltalán nem az egyenlő bánásmóddal van a baj, hiszen az teljesen természetes korunkban. Sokkal inkább azzal, hogy ez az egész ideológia katyvasz beindította azt a rendkívül káros és sajnálatos folyamatot, ami manapság minden normális férfi életét megkeseríti. A minden racionális célt nélkülöző, öncélúan a férfiak idegrendszerét tönkretenni akaró feminizmust.
    Az a néhány magányosan szomorkodó erőd, ahova mi férfiak ma még bemenekülhetünk, ha nem akarunk púdert látni, szinte bizonyosan elesik majd néhány éven belül. Ma már van női hoki, amerikai foci, és a trendek nyugat-keleti irányú terjedési sebességéből kiszámolhatjuk, hogy nemsokára lesz majd tisztán női tűzoltóörs, autószerelőműhely, fakitermelő brigád is. A leszbo-feminista agytrösztök haditerve egyszerű. Beférkőzni minden férfiasnak tartott dologba, majd büszkén megmutatni, hogy a teremtés koronájának saját magába vetett hite pusztán illúzió. Természetesen mi, akik a bolygón a legnagyobb bodicsekket és a legdurvább tackle-t adjuk, legbátrabban oltunk tüzet, legügyesebben cserélünk kereket és leggyorsabban vágunk ki egy kocsányos tölgyet, csak könnyed mosollyal intézzük el ezeket a szánalmas, hamis önigazolást kereső baromságokat. A válaszunk egy gúnyos, lenéző pillantás, nem pedig az, hogy egy varrógép társaságában igyekezzünk megvalósítani valódi önmagunkat, bizonyítva ezzel egyenlőségünket. Ez természetesen csak még jobban idegesíti a sok kis Janet Reno-t (ugye mindenki emlékszik még a feminizmus Zsdanovjára?). Kiszemelték hát azt a dolgot, ami a legszentebb és legférfiasabb a civilizáció kezdete óta. A hadsereget.
    Nem foglalnánk állás arról, hogy jó ötlet-e a női hadakozás, mivel egyetlen mellette szóló nyomós érvként maximum Catherine Bell-t tudnánk felhozni. Mindenesetre, míg a világháborúban vagy Vietnámban csak pár csinos ápolónőt csapott agyon néhány alacsonyan szálló srapnel, addig ma már a harcoló alakulatok jelentős részét ők teszik ki. Míg régen így nézett ki egy celeb hősi halott, ma sajnos így. Ugye minden sanda célzás nélkül mondhatjuk szinte az összes egészséges férfi nevében, hogy az utóbbi elesettnek bizony sokkal jobb helyeket tudtunk volna elképzelni egy aknára futott Humvee vezetőülésénél.
    Az a nő, akit ma Lakatos Márk öltöztet Náray Tamás gönceibe, karjaiban Steiner Kristóf kutyuskáját szorongatja, és éppen az afganisztáni kontingensbe készül, sokkal menőbb, mint aki rántáskészítés közben Fekete Laci gyakorlataiban gyönyörködik. Nincs ez jól így, és sajnos nem látjuk a fényt az alagút végén.

Szólj hozzá!

Címkék: feminizmus nők hadsereg frusztráció

A bejegyzés trackback címe:

https://ugocsa.blog.hu/api/trackback/id/tr31947547

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.