Folytatjuk évzáró sorozatunkat, s ezúttal 2008 legfeltűnőbb sportegyéniségeit és eseményeit vesszük szemügyre. Futballtól a Forma 1-ig lesz itt minden, mi szemnek-szájnak-jóízlésnek ingere.

Az idei sportév egyértelműen a foci EB/olimpia tengely körül ígérkezett rendeződni. Végül kicsit még túl is lépte a tervezett kereteket, aminek egy jóérzésű polgár (velünk együtt) sem tud őszintén örülni.
A követhetőség kedvéért haladjunk időrendben, és máris megérkezünk földrészünk azon tájékára, amely a téli sportok hívőin kívül csak török kivándorlókat és házilag nemzett nyúlra lövöldöző apukákat vonz. Idén ez a két rém unalmas ország, Ausztria és Svájc kapta az EB rendezési jogát. A határozottan visszafogott élményt csak tetézte a tény, amiről újfent megbizonyosodhattunk. Európában ma legfeljebb nyolc, de inkább csak hat olyan nemzeti válogatott van, amelynek időnként érdemes megnézni a meccseit. Az UEFA is elgondolkodott a helyzeten, és arra jutott, hogy megnyitja az akol kapuját, és beenged boldog-boldogtalant. Számos örvendező hangot hallottunk Magyarországon is, hogy végre EB résztvevők leszünk. Nos ez egyrészt még így sem igaz, másrészt ha mégis sikerülne, úgy akkor fog lefagyni az örömködők arcáról a mosoly, amikor három középszerű és általunk verhetőnek gondolt csapat elleni vereséggel zúgunk ki a csoportból.

Az évtized első Csapata

Na de térjünk vissza az idei EB-re! Az említett hat csapatból is messze kiemelkedtek a spanyolok, akik megnyerték maguknak és nekünk is az EB-t. Az ő látványos és érett támadójátékuk nélkül tényleg nem tudnánk eldönteni, hogy ez, vagy a négy évvel ezelőtti viadal volt-e kínosabb. Legjobban a negyeddöntőben drukkoltunk nekik, ahol az olaszok szokás szerint remekül gyilkolták ezt a szép játékot, de végül győzött az oly ritka igazság. Külön élménnyel gazdagított minket a dilettáns futballmegmondók által esélyesnek vélt portugálok hosszú percekig szenvedős kimúlása.

Minden meccsén férfiként küzd

Büszkeségük, C. Rinyaldó mégis Aranylabdát kapott, ami mellett természetesen nem mehetünk el szótlanul. A fél világ futballközvéleménye róla áradozik, ha éppen nincs elalélva az ifjú fenomén láttán. Azt még megértjük, hogy a 13 éves kislányok a bugyijuk fodrai közé pisilnek az általunk ismert kamasz cigánybűnözők nagy részére hasonlító szépfiútól, de ez azért mégis túlzás. Elvégre mi még csak érintetlenül elpottyanni, lelki fájástól eltorzult arccal reklamálni és sírni láttuk.

Élünk a gyanúval, hogy az UEFA titkon komoly változtatásokat eszközölt a piaci fenntarthatóság érdekében, és a tinipopsztárok nyomán a tinifutballsztárokra építi a jövőt. A hagyományos Aranylabda helyére az Arany-pöttyöslabda került, amit a gyerekek kapnak. Így alakult ki az idei C. Ronaldo, F. Torres, Messi (ő az, akitől még így sem határolódik el az Ugocsa Nobilitas sportszerkesztősége) sorrend. Ugyan nem rendelkezünk pontos információkkal, de úgy tudjuk, évvégén szűk körben átadják az igazi Aranylabdát is, amivel nem a gólokat, csapatgyőzelmeket és a népszerűséget díjazzák, hanem a mutatott játékot. Ezt nem gyerekek, hanem felnőtt férfiak között osztják ki, s ennek az eredménye Xavi, Ribéry, D. Villa sorrend lett.

Mint az elején is utaltunk rá, az év másik kulcseseménye az olimpia volt. Ezzel a szerény magyar érintettség okán már foglalkoztunk egyszer itt, most viszont a sportünnep két ászát nézzük meg közelről. Usain Bolt gondoskodo tt arról, hogy a sportok királynője ezúttal se maradjon világraszóló teljesítmény nélkül. Pályafutása végeztével jó eséllyel lehet belőle akár gyógyszergyári katalógus is, forrásaink szerint még a bőre is patikaszagú, de hát ha Jacque Rogge kiállt mellette, akkor nyilván tudta mit csinál. A NOB és a WADA zérótoleranciás kereszte s háborúja meghozta az eredményt, s így az erősportokon kívül az atlétika is szinte teljesen megtisztult a lenyomozható illegális szerektől. Egyébként Bolt nem több az átlagos karibi munkástól, akit azonnal elfelejtünk, mihelyst megérkezik valaki a másik cukornádültetvényről, aki ugyanígy néz ki, csak 0,01 mp-el gyorsabban futja a 100 m-t.

Bolt a kemény edzésmunkában hisz

A legjobb sportoló és a legjobb anyuka

Michael Phelps esetében viszont már sokkal többről van szó. Ő nem egyszerűen a pekingi olimpia ikonja, hanem minden idők legnagyobb sportolója. Ki az a Paavo Nurmi? Ki az a Larisza Latinyina? A sokak által Földönkívülinek, Török Péter által csak autistának becézett csodagyerek mégsem lopta be magát a szívünkbe. Ugyanazt a hibát követi el, mint egykor Hitler. A hivatásán kívül nincs élete, unalmasabb mint Andrassew Iván blogja és a Hócipő együtt, s ezért teljességgel szerethetetlen. Phelpset sohasem fogják paparazzik rajtakapni egy hotelben bekokózva, két félvér ribanccal az ágyban. Mégcsak a kínai éremhordó lánykák fenekére sem bírt rápaskolni. Felőle éhen halhatna a Best Magazin teljes stábja. Hát milyen celeb az ilyen?! Neki csak az anyukája él és létezik, elhalmozta őt az aranyak mellé kapott virágcsokrokkal. Nagy kertes ház Baltimore-ban, muskátlik az ablakban… Tudni sem akarjuk mi történik annak a háznak a nem az utcára néző szobájában, ahol ez a kretén meg az anyja lakik.

Nadal lesújt 

Az olimpián is beköszönt a teniszvilág új uralkodója. A fehér sportban is változások mentek végbe 2008-ban. Már éppen kezdtük unni Federer arcát, és azért az mégsem megy csak úgy, hogy valaki megdöntse Pete Sampras rekordjait. Ahhoz nem elég egy Gilette reklám és a mérnöki játék. Nadal régóta nyaldosta már alulról a világelső pozíciót, és most egy pekingi arannyal a zsebben végre le is piszkálta onnan a svájcit. Elődjének annyi sikerélmény jutott az idei évre, hogy az országa futball-EB elődöntőt rendezhetett. Nadal viszont nem az a brazil csatár típus, aki meghal a szépségben, sokkal inkább ő a tenisz Roberto Carlosa, aki akkor is gólt szerez, ha a kapusba lövi a bogyót. Vagy átlyukasztja a szerencsétlent, vagy beviszi a kapuba a labdával együtt. Valószínűleg 2009 végére ráununk erre a szteroidos izomtiborra is, aki lekoptatja a bombáival a pálya salakját. És akkor majd jöhet Djokovics, aki szórakoztató figura, hatalmas hibája viszont, hogy szerb, akárcsak az áruló Rajk barátai.

Ha már a gyarmati sportoknál járunk, megemlékezünk a Schumacher utáni érában nézhetővé vált Forma 1-ről is. Ez szép is lenne így, de azt hittük, hogy Arthur Ashe és Tiger Woods után már nem érhet minket több meglepetés a fehér ültetvényesek által önmaguk szórakoztatására kieszelt játékokban. Aki látta az utolsó futamot, az tudja, hogy ez nem csak kínos meglepetés, hanem ordas igazságtalanság is. Úgy tűnik, a McLarennek elég pénze maradt a tavalyi hírszerzői tevékenyégért leperkált 100 misi után is. Mi azért szívesen rajtakaptuk volna Timo Glockot, amint éppen a Ron Dennis ujjlenyomatával összekent bankókat számolgatja a lakókocsijában. Csak derűlátó alaptermészetünk teszi lehetővé, hogy ilyen körülmények között is tudjunk valaminek örülni. Nevezetesen, hogy Lewis Hamilton, ez a kiállhatatlan pojáca legalább nem újoncként lett világbajnok. Azzal odáig süllyedt volna a sportág, mint az európai foci az utóbbi években.

Lewis eredetileg a családi foglalkozást akarta továbbvinni

Hamilton tehetsége és szerencséje ugyanakkor egyaránt elvitathatatlan. Utóbbi már azzal elkezdődött, hogy a McLaren istállófőnöke zsenge korától fogva jóságos nagybácsiként egyengeti a fiú útját, és ragaszkodik hozzá. Sokáig mi sem értettük ennek a miértjét, de aztán még egyszer jól megnéztük Ron Dennis fejét. Az ifjú világbajnok tehetségének szintén megvan a háttere. Az atlétika és a popzene kibérelése előtt az angliai feketék legfőbb kiugrási lehetősége az volt, ha elszegődtek valami sznob közegbe a volán mögé. A nagypapa ma is Grenadában buszsofőrködik, és meg lennénk lepve, ha Lewis mosolygós apukája sohasem vezetett volna olajzöld Bentley-t egy szmokingos úrral a hátsó ülésen. A fekete ember szőke felesége szintén beszédes adat, innen örökölte hát a kis Lewis a nagyszájú vagányságot. Az idősebb Hamiltont valószínűleg nagyon gyűlöli valahol egy jómódú, öreg angol úriember.

Az év hősei azonban mi, nézők vagyunk, hogy elviseltük a temérdek támadást az erkölcseink és az jóérzésünk ellen.