Rovatunk mai számában a Szép család mindennapjait feldolgozó Família Kft. Nagypapájának nem éppen szeplőtelen múltjával ismerkedünk meg közelebbről. Gondosan utánajártunk a régi időkről mesélő iratoknak, tanúknak, és megdöbbentő tények tárultak elénk. Az első furcsaság rögtön az öregúr neve. Azaz, hogy nincs neki. Illetve nagyon is van, de a közkedvelt Ágica apjának nevét egyszer sem hallhattuk, noha a sorozat jó pár éve alatt erre igazán lett volna lehetőség. Ez – mint kiderült – természetesen nem véletlen.
A nagypapa, Gaál Mihály a Bács-Bodrog megyei, akkor Jugoszláviához tartozó Hódságon született. Az ő nagyapja, Konrad Glauke a XIX. század végén vándorolt be Magyarországra. Glauke jómódú laibachi vállalkozó volt, egy kisebb bádogüzemet irányított, valamint a nyersanyagellátást biztosító helyi cinkbányákból is volt részesedése. Az 1895-ös nagy földrengés azonban romba döntötte az üzemet, és a tárnák is beszakadtak. Elkeseredett próbát tett az újrakezdésre, és hogy pénzhez jusson, egy helyi zsidó uzsoráshoz fordult kölcsönért. A tartozást természetesen nem tudta rendezni, s végül gyűlölt hitelezője többhavi sanyargatása és fenyegetései elől Magyarországra, a bácskai sváb vidékre szökött, s itt kezdett új életet. A fenti kis történetre vezethető vissza a családban generációs hagyománynak is nevezhető antiszemitizmus, amellyel a kis Glauke Mihály is mélyen átitatódott gyermekévei alatt. A későbbi „Nagypapa” pont Bácska visszafoglalása után kezdte meg tanulmányait a Zombori Magyar Királyi Állami Gimnáziumban, ahol óriási hatást gyakorolt rá történelemtanára, Dr. Nagyhalmi Fidél. A kiváló tanárnak köszönhetően egyre erősödött magyarságtudata, és vált szélsőségessé antiszemita meggyőződése. Nevét is ekkor magyarosította Glauke-ről Gaálra. A sorba illeszkedő motívum, hogy a – számára egyre fontosabbá váló – dicső lovasnomád ősök nyomán lovasleckéket kezdett venni, aminek később még jelentősége lesz. A háború, a judeobolsevik szovjet veszedelem elleni árja kereszteshadjárat valódi izgalommal töltötte el, s egyre érett benne a vágy, hogy maga is részese lehessen ennek a történelmi eseménynek. A sztálingrádi kudarc híre végül tettekre sarkallta az alig tizenhét éves legényt. Otthagyva az iskolát, jelentkezett a nagybecskereki német körzeti parancsnokságon – hogy ne küldjék el, még a születési időpontját is meghamisította az anyakönyvi kivonatában –, és kérte, hogy helyezzék a keleti frontra. Addigra az említett lovasleckéknek köszönhetően némi lovaglótudásra is szert tett, ezért a kiképzés után a 8. SS „Florian Geyer” hadosztály 16. lovasezredének kötelékébe helyezték, és Volhíniába vezényelték. Eleinte egyszerű rendfenntartási feladatokat láttak el, s ez idő alatt jó barátságba került osztagtársával, Felix Wieck scharführerrel. A baj akkor kezdődött, amikor a partizánok rajtaütöttek egy járőrosztagon, és Wiecket Gaál Mihály szeme láttára tépte darabokra egy akna. Egy ma is élő, névtelenségbe burkolózó, szintén magyar bajtársuk így meséli el a történteket:
Miska teljesen begőzölt, izzottak a szemei, és csak azt üvöltözte, hogy „megdögöltök kurva kommunista zsidó gyilkosok”. Ígérete beváltására hamarosan alkalma is nyílt, hiszen a zászlóaljparancsnok a partizánakció megtorlásaként a lázadókat támogató környékbeli falvak megbüntetése mellett döntött. A következő napokban feldúltuk, és kifosztottuk Jazsvinyec, Boriszovka és Perevise falvakat. Szörnyű volt, azóta sem bírtam feldolgozni a látványt. Zuhogott az eső, tiszta sár volt minden, asszonyok sikítása, arccal a tócsában fekvő gyerekek... Emlékszem, Miska éppen leugrott a lóról, és egy házba készült berontani, amikor az ott lakó zsidó boltos eléfutott, és oroszul könyörgött neki, hogy ne tegye ezt. Miska erre szenvtelen arccal előhúzta a pisztolyát, és két lépésről fejbelőtte. Addig szelíd fiúnak ismertük, a többiek is döbbenten nézték azt az ördögi kacagást, ami előtört belőle, amikor az arcára fröccsent a vér. Ott állt és önelégülten nézte a hullát, miközben az ónos eső mosta le az arcáról a vért…
A Florian Geyer hadosztállyal – amely Budapest ostrománál morzsolódott fel – egészen a fővárosig hátrált. Az élelmezési naplóból arra következtethetünk, hogy január közepén dezertált. Február elején látták civil ruhában a Rottenbiller utca környékén. A háború után is a városban maradt, és itt kezdett új életet az új körülmények között. Segédmunkás lett a Rákosi Mátyás Műveknél, családot alapított, teljesen beilleszkedett a társadalomba, és végül becsületes szakmunkásként ment nyugdíjba. A pripjatyi mocsarakban történtek sosem derültek ki, hiszen aki tudott róla, az is mélyen hallgatott. Családja sem sejtett semmit a szörnyű múltról.
A korabeli képen Nagypapára piros nyíl mutat, a bal oldalon álló, kikockázott személy pedig az idézett szemtanú.
Viselkedésében azonban számos árulkodó jelet fedezhettünk fel. Ki ne tudná felidézni a mindig kapkodó, feszült Nagypapát, aki idegesen hadarva válaszol. Sosem tudta levetkőzni a rettegést, hogy egyszer kiderül perevisei kegyetlenkedése. Különösképp igaz volt ez, ha megjelent unokája barátja, Kövér Vili, aki zsidó anyja révén szoros kapcsolatokat ápol a Mazsihisszel és a Wiesenthal-központtal is, és sokkal inkább ravaszságból játszotta a tökkelütöttet, mint adottságból. Mindig is gyanakvással figyelte Nagypapát, de bizonyítékot sosem talált ellene. Nagypapa rettegése csak a lovin enyhült némileg, ide előszeretettel járt ki, ez még régi lószeretetéből fakadt.
Eddig követhettük a történetet a képernyőn, azonban itt még nem volt vége az események láncolatának. Amikor a közelmúltban felszámolták a lovit, és a helyén pláza épült, Nagypapánál elszakadt a cérna. Ekkorra már elméje is megroppant a régi teher alatt, meg volt győződve, hogy ez is miatta van, és hamarosan megtalálják őt. A rettegés teljesen elhatalmasodott rajta, és egy zavart pillanatában, amikor egyedül volt otthon, kiürítette a köcsögből a családi ékszert, zálogházba adta, és az így szerzett pénzből Paraguayba repült. Hollétéről azóta nem tudni közelebbi hírt. Az egész családi-baráti kör értetlenül állt az eset előtt, csak Vili mosolygott kajánul a bajsza alatt. Természetesen azonnal jelentette az esetet a Wiesenthal-központnak, akik immáron megbizonyosodva az indokról azonnal elküldték az ügynökeiket Dél-Amerikába, hogy elkapják a vén nácit, és feleljen rettenetes bűneiért.
