Indulásunk óta, értetlenkedő olvasói levelek ezreit kapjuk, amelyek egy emberként kérdezik, hogy mi ez a nemesi hangsúly az Ugocsa Nobilitasban. Úgy érezzük ezért, hogy ideje tisztázni ezt a sarkalatos kérdést. Ezúttal tehát a Magyar Nemesről ejtünk szót, amely egylényegű és egyidős a magyarsággal, és az idők végezetéig kísérni is fogja létezésünket. Első részünkben történeti áttekintést adunk a korábbi időkről, mert ezek nélkül nem érthetjük meg a mai kor viszonyait sem.

     Mindenképpen a Magyar Nemes meghatározásával kell kezdenünk. Ő országunk megtartó ereje, aki a nemzet érdekeit védi az uralkodóval szemben. Megalapozza jobbágyai jólétét is, akiket természetesen emberi és anyagi értelemben is messzemenően megbecsül, hiszen tisztában van azzal, hogy munkájuk nélkül ő sem létezhetne. Cselekedeteit kizárólag a közösségi érdek, a belátás és az önzetlenség mozgatja. A Magyar Nemes már a középkorban belátta, hogy nem az az ország érdeke, hogy ő anyagi értelemben adózzon. Sokkal súlyosabb adót fizet ő. Vérével védi az országot. Egykor szó szerint, ma viszont átvitt értelemben, hisz’ fáradságot nem kímélve dolgozik a felemelésén. Ezért cserébe az a legkevesebb, hogy tiszteljük előjogait, és nem követeljük, hogy adójával finanszírozza jobbágyai úri allűrjeit. Az úr dolga, hogy világi dolgokkal, lakomával, pompával pallérozza értelmét, a paraszté pedig, hogy ezt csendben lehetővé tegye neki. Eme örök szabály az, aminek köszönhetően hazánk ezer éve  a prosperáló európai országok klubjának alappillére.

Csák Máté, a valaha élt legnemesebb magyar.

     Magyarország történelme jellemző módon a nemességünket ért sorozatos csapások gyűjteménye. A Magyar Nemes tragédiája, hogy ezer éve két tűz között él. Az uralkodó zsarnoksága elleni küzdelemben sosem kapja meg a megérdemelt megbecsülést az egyszerű néptől. Sőt, az egyszerű nép, amely mindig olyan szeretne lenni, mint a nemessége, csak irigy szemmel figyeli azt, és időnként aljasul fel is lázad törvényes urai ellen. Az úr viszont a nehéz időkben is mindig társadalmi rangjához és anyagi helyzetéhez méltón, úrként viselkedett.

     Az Árpád-kor volt a magyar nemesi eszmény lombikja, bölcsője és iskolája. A kor végére szinte eljutott az eszményi állapotba az ország, ekkorra Európa egyik legfejlettebb birodalma lettünk. Az önfeláldozó főurak igazságosan megosztották egymás közt az országlási teendőket, ami biztosította a rendet, és karnyújtásnyira volt a máig ismert leghatékonyabb államforma, a nemesi köztársaság. Ebben Abák és Kőszegiek, Csákok és Frangepánok közösen, egyetértésben vezették volna az országot a történelem útvesztőjében, s mindezt veszélyes királyi önkény nélkül. A pápa hatalomvágya azonban nem viselhette el, hogy a szittyák országa Európa legkülönbje legyen, és összeszűrte a levet a nemesség tehetségtelen, lecsúszott rétegével. Ennek eredményeként Károly Róbertet, ezt az olasz gazembert, ezt a macskazabáló digót ültették a magyar nemzet nyakára. Magyarország két évtizeden belül az elnyomás és a zsarnokság fellegvára lett, legendás bárói családok tűntek el a süllyesztőben. Mégis a legyőzhetetlen nemesi jellem dicsőségét jelzi, hogy az önkénynek behódolt jelentéktelen családok rövid időn belül a régiek méltó örököseivé váltak, és bárói ligákba tömörülve jottányit sem engedtek a nemzet érdekeiből. Egészen addig, amíg csalással és ármánnyal rájuk nem telepedett Hunyadi Mátyás, a hataloméhség szimbóluma. Kegyetlen módszerekkel csorbította meg a nemesi szabadságot, miközben ő is sikeresen alkalmazta az „oszd meg és uralkodj” elvet. A tehetségtelenségük okán csak középnemesi szintig jutott rendekre támaszkodott hatalmával, aminek meg is lett az eredménye. Halálakor egyedül állt az ország, üres kincstárral, ellenségtől körülvéve. A lélegzetvételhez jutó bárók azonnal hozzákezdtek a károk enyhítéséhez, és a teendők hatékony elosztásához. Országgyűlést hívtak össze a hagyományos helyre, Rákos mezejére. Felismerték, hogy csak úgy menekülhetünk meg a török szorításából, ha csökkentik a király iránti kötelezettségeiket, és megerősítik adómentességüket. Az örökké lázongó, felelőtlen jobbágyság azonban a török helyett törvényes urai torkának ugrott, amivel jóvátehetetlen károkat okozott. A paraszti felforgatás nyomán pusztulásba sodort ország az ázsiai hordák martalékává lett Mohácsnál, ahol – tudjuk – a magyar nemesség színe virága maradt ott.

A festményen a győri csata látható, ahol nemesi seregünk dicsőn harcolt. A csata után Napóleon visszavonult, majd meg sem állt Párizsig.

     Noha az ország soha többé, a nemesség – jellemének köszönhetően – viszonylag hamar kiheverte a szörnyű kataklizmát. A válságos időkben – megtartva a korábbi példás együttműködést – zárt egységet alakítottak ki a Magyarország maradékát elorzó, zsarnok Habsburgok ellen, miközben saját anyagi gyarapodásukat is az ország egységének ügye mögé helyezték. Súlyos küzdelmekkel teli, nehéz évszázadok következtek, amelyek nem múlhattak el nyomtalanul. A harcban a király és nemessége is kimerült. Ez a hálátlan parasztoknak is feltűnt, akik elkezdték követelni a kötelezettségeik mérséklését. Nem vették észre, hogy ezzel az országnak és így önmaguknak ártanak. Az ő megregulázásuk – mint az engedetlen gyermeké szobafogsággal és pluszmunkával – a saját érdekükben atyai szigorral történt, ez azonban felelőtlen törekvéseket generált, amelyek a nép kezébe akarták átjátszani a hatalmat. Szerencsére ezeket sikerült letörni 1848/49-ben, ám a király ezúttal sem tudott szabadulni féktelen hatalomvágyától, és megegyezés helyett folytatta az elnyomást,  végül magával rántva a mélybe mindenkit. A nemesség súlyosan szenvedte el a következő csapást is, és együtt pusztult megcsonkított országával. Ugyanakkor bölcsen ismerte fel, hogy az egyetlen lehetőség, ha hű marad a hagyományokhoz, és magánál tartja az irányítást, hiszen erre történelmileg nem is lehet képes senki más. A hanyatlást azonban így sem lehetett megállítani. Ez már magában hordozta a bukást is, kiváltképp, hogy rögtön az újrakezdéskor ismét felbukkantak a jobbágyi lázadók, élükön a XX. század Dózsájával, Károlyi Mihállyal. 1919-ben még sikerült letörni a gonoszt, ráadásul a királyi zsarnokságtól is megszabadult a nemzet, de a lavina elindult, és 1947-ben újabb nagy váltás ideje jött el. A nemzet történelmének első sikeres jobbágylázadása, amit sajnos beárnyékolt, hogy ismét függésbe került az ország. Ez a váltás eltörölte a régi famíliákat, a  nemesi jellem azonban – mint már oly sokszor – ezúttal is utat tört magának a sors dzsungelén keresztül. Újabb szép példa volt ez arra, hogy a magyar jobbágy nem hiába akar időtlen idők óta uraira hasonlítani, mert nem is választhatna magának jobb példaképet. A lázadó talán nem is vette észre, hogy titkos eszményképét annak megbuktatása után is követi, és csakhamar maga is hasonlóvá nemesedett. Pár éven belül az ismét magára talált nemzet újra kitermelte a dicső ősökhöz méltó vezető rétegét. De a baj ismét bekövetkezett. Előbb 1956-ban egy szörnyű árulással súlyosbított újabb jobbágylázadást kellett lecsitítani, majd az 1960-as évek végén ismét felütötte fejét az izgága liberális métely. Az ősi magyar nemesi értékrend azonban nem hagyta magát megvezetni. A töretlen fejlődést ezután 1989-ben is a bárók előrelátó döntése fordította más irányba. Meglátták a történelmi lehetőséget, kiváló taktikai érzékkel rendítették meg az óriási Szovjetunió hatalmát, amely nemsokára kártyavárként omlott össze, és kivívták a nemzet szabadságát. Az idegen iga lerázása után új lehetőségek nyíltak meg, korábbi kis- és középnemesek emelkedtek kitartó és becsületes munkájuk gyümölcseként a zászlósurak sorába. A hagyományok mentén haladva továbbra is megmaradt Magyarországon a politikai alapfelállás, miszerint a főnemesek alkotják az egyik, a középnemesek pedig a másik politikai párt magvát. A békés konkurenciára alapuló rendszer garantálja, hogy mindig az ország érdeke szerint cselekszik mindkét oldal. Rákosmezőtől, Budán és Pozsonyon át egészen az Országházig, ősidőktől fogva így megy ez. Ez a kiváló rendszer biztosította és biztosítja a nyugalmat, egyetértést és fejlődést.