Eljött az idő, hogy az Ugocsa Nobilitas megindítsa kellően színvonalas és – máshol már megismert – nagy hozzáértésről tanúskodó új rovatát, a sportot. Mivel szerkesztőségünk minden tagja sportbuzinak mondható, ezért elkötelezettek vagyunk aziránt, hogy kedves olvasóinkat kellően informáljuk kedvenc háborúpótlóink múltjáról, jelenéről, jövőjéről, hátteréről.
Messze még az év vége, mégis megpróbálunk visszatekinteni az idei évre sportszempontból. Valószínű, hogy sok kontár „szakértő” 2008-at, mint a magyar sport fekete évét fogja emlegetni. Nagyon de nagyon nincs igazuk. Igazán nem szeretnénk sportág-sovinisztának tűnni, mégis ki kell mondjuk, az idei év a hatalmas, földöntúli bravúrok éve volt. Olyan sikereké, amit még a mi sokat látott szempárjaink sem tapasztaltak. Bizony nem vagyunk restek bevallani, még ezek a végtelenül cinikus tekintetet sugalló szemek is megteltek néha az oda illő váladékkal. Ha most bárki a kedves olvasók közül, aki a témához értőnek gondolja magát, elkezdi, hogy miről is van itt szó, hiszen csúfosan leszerepeltünk az olimpiának nevezett bohózaton, az nézzen egy kicsit magába.
2008 pont arra volt igazán bizonyíték, mennyire értéktelen az olimpia.
Nem, természetesen nem azokat a szerencsétleneket akarjuk baszogatni, akik 4 évig napi 8 órát ugráltak valami lerobbant tornateremben egy szar gumiasztalon, majd ezek után a tongai, zimbabwei és maldív-szigeteki tagokból delegált zsűri hazazavarta őket a 8 kínaival ellátott mezőnyből, az ilyen lúzereket tökéletes úriemberségünk folyományaként amúgy sem lenne szívünk cikizni.
Inkább említésre méltó, hogy voltak olyan idióták idén is, akik tényleg felkeltek hajnali 3-kor megnézni mondjuk a női maraton startját. Igaz megvan a bája a neurotikus rendben tartott ötven méter széles kínai utcácskákon könyökölő román és fehérorosz atlétaamazonoknak, de aki a párhuzamosan közvetített strandröpit és montenbájkot is áhítattal bámulta az tényleg menthetetlen. Legalább azt az ajándékot megkapná a sportimádó néző a Magyar Állam egyik legjobb étvágyú napközisétől, hogy olyan szakmai nagyságok interpretálják drága adóforintjainkból megvett közvetítéseit, mint a legendás Vitár Robi bácsi. Voltak persze kellemes meglepetések is. Például azt a Komlósi „Nagypöri” Gábort, aki az 1896-os Athéni Játékok óta közvetíti az asztaliteniszt, idén jó érzékkel már nem tették ki ilyen gyötrelmesen hosszú útnak. Kellett persze hozzá a négy évvel ezelőtti sárgázása, de pótlása – akinek neve szégyenszemre most egyikünknek sem ugrik be – kifejezetten szimpatikusan, hallható átéléssel tette dolgát. Élvezet volt minden perc belőle. Az Magyar Televízió másik üdítő döntése – amely már kicsit korábbra datálódik – Gulyás László elűzése volt a kézilabda környékéről. Természetesen, mint minden rendes állami szörnyszülöttnél, itt is úgy gondolkodnak, csak nehogy feljavuljon annyira a dolog, hogy az azt használók/nézők vérszemet kapjanak. Egri Viktor remek választás e cél elérése érdekében. Gulyásnak a harmincegynehány év kevés volt a sportág szabályainak, filozófiájának elsajátításához. Könnyen lehet, hogy a tanítvány 5-6 év múlva azért megérti majd a belülvédekezés és a kiállítások problémakörét, de egyelőre tökéletesen teljesített. A mester a soha nem látott mélységekbe süllyedt vívás közvetítésével vigasztalódhatott. Az Ugocsa Nobilitas mégiscsak egy alapvetően jóindulatú sajtótermék, ezért jegyezzük meg, hogy Laci derekasabban küzdött a riporterállásban, mint néhány általa közvetített sportolónk a páston. Igaz a végeredmény tekintetében hasonló kudarcként foghatnánk fel működését, de elnéztük neki, hogy öt percig lelkesen ünnepelte a tust kapott magyar versenyzőket. Külön pozitívumként saját maga jött rá súlyos tévedésére – na jó, talán a fülére szóltak – és azonnal beismerte világra szóló hülyeségét. Nem sunnyogta el, mint egyes kollégái.
Szólnánk még néhány szót a rendezésről, versenyszámokról, ám a helyzet az, hogy szinte teljesen felesleges. A Nagy Népi Rendező személye már előre garantálta a végeredményt. Egyetlen igazán jó dolgot tudunk megemlíteni. A sok sárgaimádó köcsög – akiknek száma az utóbbi években szinte percenként emelődött négyzetre – legalább ebben a három hétben meghúzta magát, és nem nyomatta hagymázait a sárgák felsőbbrendűségéről. Kína elérte, hogy már olyan helyeken is undorral vegyes szánalom fogadja, ahol nem igazán foglalkoztak vele az olimpia előtt. A versenyekkel kapcsolatban szintén kevés jót említhetünk. Igaz volt néhány szívmelengető pillanat, de az összkép gyászos. Mi a nyavalyát mesélhetünk majd unokáinknak, ami nem csapatsport – ami ugye megél magában is, nem kell neki olimpia – és nem köthető a magyarokhoz? A birkólottó és a még sokkal undorítóbb csalásokkal teli többi küzdősport alapból mind kiesik. Az új számok csaknem mindegyike annyira röhejes egy igazi ínyencnek, hogy azok aligha sorolhatók a „rendes” sportok közé. A klasszikus számokkal – úszás, atlétika – szintén ez a helyzet. Röhejesen irreális világcsúcsok, agyondoppingolt, jellegtelen sportolókkal. Itt jegyezzük meg, nekünk kurvára de kurvára semmi bajunk sincsen a doppinggal. Aki komolyan azt hiszi, hogy lehet fejlődni és edzeni zsíros kenyéren meg lilahagymán élve, az repüljön vissza valahova a 20-as évekbe. Mi vagyunk annyira mocskok, hogy előre szólunk, ne lepődjön meg, ha esetleg azon kapja Paavo Nurmit, hogy intravénás életelixírrel lepi meg magát 9. aranyérme előtt, úgyhogy jobb ha nem törik össze teljesen, kedves Mr. Tisztaság! Nézzen sakkot, Polgár Judit kifejezetten csinos és értelmes nő, akinek azért van élete a tábla mellett is, valószínűleg nem pakolja tele hetenként a terepjáróját fehérjeporos vödrökkel meg ki tudja még mikkel, úgyhogy minimális a csalódás esélye.
A dopping amúgy messze nem taszít minket annyira ezekben a sportokban, mint az azt üldöző szervezetek és ezek ideológiai háttere. Még a legeldugottabb MÁV szárnyvonal – amely kizárólag az ott állásban levő Ilonka nénik és Pista bácsik, na meg szakszervezeti vezetőik miatt vegetálhat még a nagy magyar pusztában – sem felesleges annyira, mint a WADA és csatolt részei. Számtalanszor hallottuk már rengeteg tudatlan, magát nagyon okosnak gondoló barom szájából, hogy Amerikában bezzeg mindenki doppingolhat büntetlenül. Az egész NFL, NHL, NBA, MLB. Nos ez így van. Mégis minden tiszteletünk az amerikai profi ligáké, amelyek egyenként küldték el ezt a szánalmas inkvizícionista sóhivatalt az anya vérvörös picsájába, amikor be kívánta venni a rendes sportszerető emberek utolsó bástyáit is. Természetesen nem az a helyzet, hogy ezek a bajnokságok doppingmentesek lennének, még véletlenül sem azok. Nyilván minden rendes játékos szed olyan szereket, amelyeket köcsögék az ördögtől valónak tartanak, de szó nincs már itt arról, hogy NDK-s Frankensteineket gyártanának titkos földalatti laborokban – mellesleg minden kedves olvasó tippelhet, hány NDK-s bukott meg olimpiai doppingvizsgálaton. 2008 van. Komolyan felmerül még bárkiben is, hogy tudományos háttér és orvosi ellenőrzés hiányában egy profi sportoló segíthet magán? Bármelyik csapat bármelyik játékosa szinte ugyanolyan hatású szerekkel élhet, mi ez, ha nem a sokat hangoztatott esélyegyenlőség? Ártanak vele valakinek? Nem. Ha nem szednék, rosszabb lenne mindenkinek? Bizonyosan. Hát akkor meg mi a baj, kedves tisztaságmániások?
Engedjék meg tisztelt olvasók, hogy szóljunk néhány szót azokról a sportolókról is, akik miatt igazából nem tudunk keseregni a „csak” 3 arany miatt. Nem, nem a győztesekről lesz szó, még csak nem is a Kozmann-Kis párosról, hanem a kínai olimpikonokról. Minden egyes megmozdulásukkal és minden egyes aranyérmükkel elérték, hogy az igazán hozzáértők undorodva kapcsoljanak el a csatornáról, ha meglátják azt a randa jellegtelen pofájukat a tévében. Mi aztán igazán liberális békeszerető népek vagyunk, akiktől távol áll bármiféle rasszista megnyilvánulás. A magyar-kínai kardcsata után azonban komolyan felderengett bennünk az a bársonyos világ, amikor Gerevich Aladár volt a pást ura, az ilyen tehetséges kínai gyerekek pedig uruk Rolls-Royce-át törölgették egy ronggyal valamelyik Sanghai melletti lovaspóló-pálya parkolójában.
Végezetül had soroljuk fel ennek az évnek minden szép pillanatát, előre is elnézést kérve a kisebb sportok szerelmeseitől. EMBEREK!!!
Feltűnt, hogy évszázadok óta először van olyan focicsapatunk, amelyik nem csak ígéretesen játszik, de nem szarja tele pl. a Budapest-Stockholm járatot? Csak azért nem vertük darabokra a halvérű köcsögöket, és kaptunk ki remek teljesítmény mellett a lehető legkisebb különbséggel, mert ez egy nagyon igazságtalan és szemét játék. Annak is utánanézhetne valami statisztikamániás, hogy mikor álltunk 4 meccs után 7 ponttal és 4-2-es gólkülönbséggel.
Feltűnt, hogy a 4 éve folyamatosan lesajnált és jóllakottnak mondott vízipólósok úgy nyerték meg zsinórban a 3. olimpiájukat, hogy a döntő felében már csak a gólkülönbség volt kérdéses?
Feltűnt, hogy a tavalyi világbajnok motorosunk idén csak a pechsorozat miatt nem lett címvédő és jövőre már a 250-eseknél próbálkozhat? Valószínűleg lehet némi szerepe benne, hogy kis hazánk pillanatokon belül futamot is rendezhet.
Feltűnt, hogy a női kézisek végre tanúbizonyságot tettek némi sportemberi tartásról is, teljesen picsulásmentesen a legkilátástalanabb meccsek után végre összekapták magukat, és csak a legendásan híres magyar sportdiplomácia akadályozta meg őket abban, hogy éremmel jöjjenek haza?
Végezetül pedig feltűnt, amit a magyar jégkorong elért idén? Emlékszik még bármelyik nyavalygó is, hol voltunk 10 éve hokiban? A Sapporo-i feljutás, Ocskay, Palkovics, Vas Jankó, Szuper Levi, Cortina mester és a többiek pályafutása a papírforma alapján Andy Vajna feldolgozásra számíthat. Ahogy ismerjük őket, alig fél év és megfingatják még valamelyik nagyképű nyafka szláv bagázst Zürichben.
