A sok műanyag, kreált kis nép után, végre kerestünk egy igazi, meghatározó, mély történelmi gyökerekkel és kultúrával rendelkező társaságot. Olyat, amelyik döntő fontossággal bír kontinensünk múltjára és jelenére, és mindezek tudatában végre nem kell idióta komplexusokkal, pótcselekvésekkel lekötnie magát. Csak az a baj, hogy nem nagyon találtunk.
Aki akar még németeket látni, az kurvára húzzon bele. Veszélyeztetettebb népcsoport, mint a jégtáblákon élő eszkimók, meg a borneói őserdei gnómok, annyira lecsökkent szegénykék élettere. Állítólag már csak a hegyes-erdős területeken van esély néhány népviseletbe öltözött büszke példány befogására, mediterrán tengerpartokon meg Berlinben teljesen felesleges próbálkozni. A német faj kihalása azért is rettentően bosszant minket, mert ez volt az a nép, akit még úgy-ahogy szerettünk. Katonás, céltudatos, mégis kellően bájos emberek, akik tisztában vannak felsőbbségükkel és sziklaszilárdan meg vannak győződve, hogy jóval értékesebbek a keleten élő nomád hordáknál, akik vigyázzállás helyett folyton kurjongatnak meg sírva vigadnak, napi másfél liter tömény társaságában. Sajnos azonban egy kicsit elszaladt velük a ló, és – némi képzavarral élünk – még sikerült is a paci másik oldalára esniük azzal a fene nagy öntudatukkal. Ezért később szegényeket frusztrálta a tudat, hogy a német nép és választott vezetői akkor voltak a legőszintébbek, legszerethetőbbek, leginkább önmagukat adók, amikor Európa szerencsétlenebbik felét válogatott katonai és megsemmisítő-ipari módszerekkel irtották. A szerencsésebb rész meg vihette utánuk a nehezebb szerszámokat a harctéren, vagy kaszálhatta a teheneknek valót Koblenz mellett. Németország a háború végeztével kezdett szépen-lassan jó útra térni. Megmutatták, hogy dolgos, rendszerető alaptermészetük mellett tudnak ők normálisak is lenni, és szinte mindenki nagyrabecsülését elnyerték a kontinensen.
A fojtogató bűntudat azonban annyira beléjük ivódott – különösen a kicsit értelmesebbekbe, felejtsük most el a sok hazánkban villogó prolit – hogy még ma, 2009-ben is úgy tudnak viselkedni, mintha tartana a nürnbergi per. Ennek hatására sokszor komoly erőfeszítés árán lehet csak őket rábírni – figyelem még egyszer, nem a balatoni ossikról van most szó! – hogy például az angol helyett kommunikáljanak nyugodtan édes anyanyelvükön velünk, hiszen az Ugocsa Nobilitas szerkesztősége olyan hihetetlenül művelt, hogy a német nyelvet is egészen tűrhetően bírja. A külföldön tartózkodó németek másik nagy fóbiája, hogy őket mindenhol utálják. Nos ez így már nem egészen igaz. Világlátott búráink határozottan hajlanak afelé, hogy Európa hajdani rab népeinek nagy része már kurvára nem Wehrmacht bakancsokat lát a Scholl papucsokban, így 65 évvel az események után. Még azokból a szerencsétlen buzeráns franciákból sem sikerült kihúznunk egy nyamvadt árva szitkot sem egykori ősi ellenségükre, fritzék mégis biztosak benne, hogy Biarritztól az Alta-Fjordig mindenki csak őket utálja. Mindenesetre érdekes, hogy az a 3 népség, aki még tényleg haragszik rájuk – Szerbia, Oroszország, Izrael – valószínűleg csak a szakmai féltékenységét palástolja, hiszen az elmúlt hatvan évben – a sok reményteljes próbálkozás ellenére – nem volt képes megismételni a Nagy Náci Népirtók figyelemreméltó teljesítményét.
Talán sehol sem annyira szembetűnő a német nép teljes leépülése, mint a nemzetek két legfontosabb önértékelési mércéjén, a futballban és az állam vezetőinek személyében. A nemzeti tizenegy az, ahol még nem is oly rég minden rendben volt. Klinsmann, Völler, Matthaus, Effenberg és Bodo Illgner Fritz Walterék méltó utódai voltak, és smink nélkül játszhatták volna a Schindler Listájának bármelyik szadista SS tisztjét. Ma ellenben – főleg Oli Kahn fájó visszavonulása és Jens Lehmnan rohamos korosodása miatt – nagyítóval is alig találni valódi németet a csapatban. Asamoah és Odonkor még nem is a legalja a válogatottjuknak, hiszen a fél csapat lengyel, a támadósorban pedig olyan csatárok kapnak helyet, akiknek 4 nagyszülője mind különböző nemzetiségű volt és nem is kell mondjuk, hogy náci az bizony nincs köztük.
A politikusok között sem jobb a helyzet. A legendás Konrad Adenauer, a bátran nyitó Willy Brandt, a rendkívül nagyformátumú Helmuth Schmidt és a jóságos após Helmuth Kohl után már intő jel lehetett a 8 éven át semmittevő Schröder, oldalán azzal a zöldes-vöröses budakeszi svábbal. Kevesen hitték, hogy van lejjebb, pedig volt. Jelenleg ugyanis Barbarossa Frigyes birodalmi trónjában Angie Merkel, egy volt NDK-s keresztényszocialista nagyi ücsörög, aki más országban az általános iskolai igazgatónő székénél többre aligha számíthatott volna. Ha Bismarck volt a Vaskancellár, akkor biztos a néni is kap majd valami hasonlóan kemény, hangzatos jelzőt visszavonulása után.
Németek! Úgy szeretnénk titeket újra szeretni. Tessék szépen visszaülni a tanktervező asztalhoz! Auf Wiedersieg!
