Blogunk ismét elindít egy hiánypotló szériát, megpróbáljuk bemutatni a világtörténelem jó arcait. Kicsit kedveskedünk az érettségire/szigorlatra készülő olvasóinknak – vagy csak egyszerűen a történelem barátainak – így nem egyből a német városnegyedek rémével, hanem egy kis korrajzzal indítunk. Lebilincselőbb lesz, mint Salamon Konrád és népszerűbb, mint Földi Pál.

El sem lehet mondani, mennyi borzalmat hozott az első világháború az öreg kontinensnek – erre terveink szerint külön kitérünk majd a következőkben. Köztudott, hogy a hadviselő felek országainak közvéleménye mennyire odavolt a kezdetekkor. A sok dekadens, semmittevő év után végre háborúznak egy jót és megszorongatják a homokos franciák/barbár hunok tökét. Integetett is a sok lelkes anyuka, ölükben lengette a hurkapálcás zászlócskát a temérdek csöppség, aztán jött a kijózanító pofon, hogy az ellenség géppuskája egy hevederrel lenullázta apucit meg az utca összes többi 18-40 év közötti férfi lakóját.

Nagyjából az ez után következő korszak volt az, amikor a vesztesek még csak-csak hajlottak volna valami revans félére, de a győztesek akkor akartak háborút látni, amikor mi egy teljes olasz bajnoki fordulót. A sok okostojás stratéga azt remélte, a levegő uralásával majd elkerülhető a lenti sárdagasztás és egyik agresszor sem meri megkockáztatni a háborút, ha a hátország tele lesz kezelhetetlen, pánikba esett otthonmaradtakkal. Szerencsétlenségükre a harmincas évek végére egész Európa megtelt A-kategóriás, klasszis agresszorokkal, a technológia is fényévekkel járt a húsz évvel korábbi szinttől, úgyhogy innen üzenjük, ez nem jött be fiúk! Rátérnénk végre a háborúra.

Az első három évre nem sok szót vesztegetnénk, nyilván nem kell elmondani senkinek, hogy Nagy-Britannia végig szívott, mint a torkosborz. A németek kevés kivételtől eltekintve ott ütötték őket, ahol akarták. Villámgyorsan tökegyedül lettek a mindenkit elnyelő ellenséggel szemben. Egyetlen apró kis frontocska keltett reményt angol barátainkban, ez pedig az éjszakai égbolt Németország felett – arra hamar rájöttek, hogy a nappalin esélyük sincs a sikerre. A nagy nehezen beinduló éjszakai bombázó hadjárathoz viszont kissé túl optimistán tekintett a vezérkar. Habár ekkoriban még egész szolid veszteségeket szenvedtek, a dolog nagyon nem ment. A gépek vakon, töksötétben tekeregtek mindenfelé a kontinensen és a németeknek a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy rájöjjenek mi a francot akart támadni aznap éjjel a RAF Bomber Commandja. Amikor aztán ez világos lett végre nekik is, kiborult a bili és a kormányfő valami új, fiatal arcot szeretett volna látni a testület élén. Harrisét.

Churchill – az a vén szeszkazán – rendszerint hülyeséget hülyeségre halmozott, amikor beleütötte azt a ronda bulldog orrát valami katonai dologba.  Ekkor azonban még neki is leesett, hogy kivételesen nem egy buta és agresszív idiótát, hanem egy igazi csiszolatlan gyémántot rejt a brit tábornoki egyenruha. Az 1942 tavaszán a frissen kinevezett Harris – hogy is mondjuk csak cizelláltan – nagy ambicióval és önbizalommal látott munkához. Az „új seprű jól seper” elvet tökéletesen alkalmazva kidobálta az összes lim-lomot a Bomber Command szekrényéből – konkrétan azon ellenlábasait, akik nem látták értelmét az összes német város szisztematikus megsemmisítésének – és nekilátott elképzelései megvalósításához.  Néhány hónap alatt kiderült, hogy seprű helyett valójában egy hipermodern multifunkcionális svéd takarítógép tisztogatja le a térképről az érett piros pöttyel jelölt német városokat. Véget értek azok a napok, amikor az ötvenezer „nácinál” népesebb helyek nyugodtan hajthatták álomra szőke fürtjeiket.

Furcsa módon a következő három évre sem vesztegetünk sok szót, tessék szépen utána olvasni. A lényeget tekintve levonható azért pár tanulság. Harris és csókosai lobbizásának hála Nagy-Britannia elképzelhetetlenül hatalmas nehézbombázó-flottát állított fel. Habár mr Bomber eretneknek tartott mindenkit, aki kételkedni merészelt igazában, mi a kényelmes távlat miatt nyugodtan kijelentjük: Ez a rengeteg bombázó sokkal kevesebb kárt tett a német iparban, mint ahogy a britek legpesszimistább számításai remélték. Ellenben a hazai hadiipart sikerült annyira leterhelni, hogy a létfontosságú harceszközök nagy részét az amcsiktól voltak kénytelenek elkunyerálni. Harris nagy terve szépen haladt, és az idő múlásával lassan kezdett beteljesedni. Nagyvonalúan nézzük most el, hogy 1944 végére két dolog egészen biztosan nem sok volt Európában, épen maradt német város és a 30 harci bevetést – ennyi kellett a Hawaii-i áthelyezéshez – túlélt brit bombázószemélyzet. A bombázóbárót nem igazán hatották meg a saját veszteségek – pedig higgyük el, tényleg nem sok fontos embernek tetszett, hogy a Holloway börtön siralomházát többen túlélik, mint egy szaros lövészi beosztást egy Lancaster végében – az ellenség veszteségei meg aztán annyira sem. Nagy-Britannia már ekkor volt olyan szabadelvű humanista, hogy komoly ellenzék kezdett szerveződni a hadjárat ellen. Egy nagyobb akció után erőre kaptak, aztán elhalkultak a hangok. A balhé akkor tört ki, amikor a győzelem küszöbén Harris úgy gondolta, ideje seggére verni a sok raktáron levő cuccnak, nehogy már szégyenszemre békeidőben járjon le a szavatossági idejük. Irány Drezda! Ami ezután történt, abból csak tanulhat minden beszari magyar edző, amikor a csapattulaj meg az elnök akarja kiválasztani hétvégére a balhátvédet. Hősünk addig is igen makacs volt, de most teljesen kiakadt. Őt nem érdekli. Rághatja a fülét Churchill, vicsoroghat rá az összes kormánytag, meg tiltakozhat a sok köcsög pacifista munkáspárti az alsóházban, neki itt nem dirigál senki, vastagon szarik rájuk. Este megint küldi az armadát Drezdára, aztán ha az összes helyi bölcsőde meg anyatej-elosztó holnapra beltartalommal együtt elszenesedett füstölgő kupac lesz az nem az ő gondja. Amennyiben nem tetszik, nyugodtan váltsák le, de amíg ő ül a főnök székében, addig a bombázógépekkel bombákat fognak szórni. A sok szarkavaró intrikus a flottánál meg a hadseregnél élje ki magát, azokat úgyis mind dilettáns idióták vezetik. Természetesen a politikus alávalóan gyáva egy népség, így Harris a helyén maradhatott, a győzelem napja után azonban – mint kötelességét megtett mór – mehetett a fenébe. Nemcsak hogy ráhúzták a vizes lepedőt, de egy szaros emlékérmet sem csináltak a hadjáratnak – pedig még annak a ritka barom Montgomerynek a seggét is csontig kinyalták – nem csoda hát, hősünk puffogva lépett le meg sem állva Dél-Afrikáig.

Most pedig engedtessék meg, hogy némi igazságot szolgáltassunk. Harris ugyanis, mint negatív figura vonult be a köztudatba, pedig többször is elmondta érthetően; Ő aztán kurvára nem csinált semmilyen háborút, az a politikusok alkotása. Neki pusztán annyi a dolga, hogy felméri a lehetőségeket és a szóba jöhető módszereket, és ezeket alkalmazza. A rendelkezésre álló dolgokból ezt lehetett kihozni, mást nem. A másik dolog, ami miatt mi a jó arcok közé helyezzük, az a remek humora. Ha egy ötvenessel később születik, tuti ő lett volna a 7. Monty Python tag, ennyi abszurd poén és anekdota senki máshoz nem köthető a korszakból. Nézzük el neki, hogy erősen túlbecsülte a bombázások jelentőségét, igazából senki sem tudta, hogy működik ez a dolog, csak nagyon a vége felé kezdtek kapizsgálni valamit belőle. Amúgy pedig, nem vitatva a kémek szerepének fontosságát, blogunk ezen a helyen protestál a történelem igazságtalansága ellen. Természetesen izgalmas dolog kihámozni – két szakébűzös böfögés között – valami fehér ember számára érthetetlen motyogásból, egy egész világbirodalom számára kincset érő információmorzsát, ezt nem vitatjuk. Viszont mégsem járja, hogy az összevissza kefélés, a masszív vedelés meg az édesded látomásokba ringató ópiumfelhő néha még egyesével is hatékonyabb fegyver – nemhogy együtt – mint ezer darab, mindenféle spéci gyilkolóeszközzel telepakolt, a repülőtér sarában szügyig süllyedt nehézbombázó.

Köcsög történelem…

Amit nagyon ajánlunk az informálódáshoz: Max Hastings: Bombázók